Mivel járuljak eléje az Örökkévalónak, hajoljak meg a magasság Istene előtt? Járuljak-e eléje égőáldozatokkal, egyéves borjakkal? Kedvét találja-e az Örökkévaló kosok ezreiben, olajpatakok tízezreiben? Oda adjam-e elsőszülöttemet bűntettemért, testem gyümölcsét lelkem vétkéért? Megmondta neked, ember, mi a jó s mit kíván az Örökkévaló tőled, ha csak nem azt, hogy jogot cselekedjél és szeretetet kedvelj és alázatosan járj Isteneddel! (Mikeás 6:6-8 IMIT)
Felvetődhet a kérdés, mi is lehet azzal a probléma, ha valaki adni akar az Úrnak? Ha azon töpreng, mivel kedveskedhetne neki? Ez (gondolhatnánk) egy nagyon is emberi gesztus: ki akarjuk fejezni a tiszteletünket, szeretetünket az Istennek.
Amikor ezen az igerészen elmélkedtem, határozottan az a benyomásom támadt, hogy ezek a kérdések egy tőről fakadnak, még pedig az elutasítottság, a megfelelni vágyás főgyökeréről.
