Elemek megjelenítése címkék szerint: A

Jézus egy folyamatos - vele való - közösségre hívott el bennünket. Bizonyosak lehetünk a felől, hogy a maga részét – „veletek vagyok” – Ő be fogja tölteni, mert Ő hű és igaz. Kérdés, hogy mi hogyan állunk a magunk részével? Ha mindkét oldal rendben van, az jelent az ember számára egy olyan folyamatos Istennel való kapcsolatot, ami a bűnbeesés előtt Ádám esetében is működött: folyamatosan hallotta az Úr hangját. Később, de még az özönvíz előtti időben Énokh volt az, aki „kedves volt Istennek”, ezért az akkori gonosz világból Isten el is ragadta őt. 

Minden korban voltak és napjainkban is vannak különböző természeti katasztrófák: szélviharok (tájfun, hurrikán), árvizek (tsunamik, özönvízszerű esőzések, sárlavinák), földrengések, vulkáni kitörések, tömeges éhínséget okozó tartós szárazságok, amik sok esetben százak, de néha ezrek halálát okozzák. Ilyenkor sokan meghalnak, jobb esetben egy élet munkája kárba vész, vagy súlyos testi sérüléseket, betegségeket szenvednek emberek. Az emberek többsége ilyenkor megkeményedik – elkeseredésükben és kétségbeesésükben - Istent hibáztatják, hogy miért engedi meg ezeket, ha olyan szerető Isten? Hol van ilyenkor? – kérdezik.

Az utóbbi időben sokszor eszembe juttatta az Úr Ábrahámot, hogy az élete sokkal inkább példa a számunkra, mint azt általában gondoljuk. Emlékszünk rá, mint hitbeli ősapánkra, de valójában sosem gondoljuk végig, hogy ez mit is jelent. Ábrahám az Ószövetség egyik meghatározó alakja volt, kimagasló személyiség Isten munkájában, aki Isten választott népének ősapja. Általában nem gondolunk rá, hogy Ábrahám élete milyen sok szempontból üzenet számunkra ma is. Az Újszövetségben 69-szer fordul elő a neve, ahol nagyon sok hivatkozás van az életére, mint példaképre az újszövetségi hívők életére vonatkozóan.

Több, mint 2000 éve annak, hogy Jézus itt járt a földön, majd Pünkösd után megszületett az egyház. Az első generáció életében „gomba módra” szaporodtak a gyülekezetek az akkori Római Birodalom területén lévő városokban. Részletesen olvashatunk ezekről az Újszövetségben az Apostolok cselekedetei könyvében és a gyülekezeteknek írt levelekben. Az első generáció egyháza - a sok hibája ellenére - ma is követendő minta számunkra és sok hitbeli törekvés irányul arra, hogy a mai hitehagyott egyház megreformálásával visszatérjenek az első gyülekezetek dicsőséges állapotához.
Amikor az egyház megreformálásáról beszélnek emberek, akkor mindig a szervezett, intézményes, történelmi egyházak „szemüvegén keresztül” nézik a történelem során az egyházban végbement változásokat, ahol szerintük Isten egymást követő módon több lépésben - folyamatos korrekciókkal - állítja helyre a dolgokat és a szolgálatokat. Ez egy általánosan elterjedt nézet az egyház történetét tekintve, de egy teljesen téves értelmezés.

Az utóbbi néhány évtizedben sok esetben a közel-keleti és az észak-afrikai országokban zajló, forrongó eseményektől volt hangos a világsajtó. Katonai puccsok, fegyveres felkelések, „felszabadító harcok” váltották egymást Líbiában, Egyiptomban, Libanonban, Szíriában, Irakban, Iránban, Afganisztánban. Ide lehetne még sorolni a kurdok, a tálibok és a palesztinok harcát is. A harc sokszor különböző népcsoportok, vallási irányzatok között folyik egy új haza létrehozásáért, területi követelésekért, a hatalomért, ami a különböző szervezetek és vezéreik személyén keresztül mindig összefonódott a nemzetközi terrorizmussal, azok részévé váltak: Hezbollah (isten pártja), Al-Káida, vagy napjainkban az Iszlám Állam, aminek fő bázisa ma Irak és Szíria egy részén található. A híres terrorista vezér neve, Oszáma bin Láden nevét az egész világ megismerte. Az iszlám vallás terjesztésében és egységformáló erejében nagy szerepet játszanak a különböző hitszónokok (imamok). A legmagasabb egyházi méltóságot az ajatollah („isten jele”) képviseli, akik közül az elmúlt években kiemelkedő befolyásra tett szert Khomeini ajatollah.

(Sém fiainak és Izrael tíz törzsének leszármazottai)
Ez az írás a „Népvándorlás”, a „Nemzetek eredete, szerepe és jövője”, valamint a „Család nemzet, globalitás” című írások által alkotott sorozat befejező része. Részben kiegészíti és összekapcsolja azokat, ugyanakkor a gondolatmenet folytatásával és új következtetések levonásával rámutat a ma élő nemzetek történelmi szerepére és jövőbeni sorsára.

Kezdetben az emberiség egy nemzet volt és egy nyelve volt, de a megsokasodott gonoszság miatt Isten özönvízzel elpusztította az egész megromlott élővilágot: embereket és állatokat egyaránt. Csak Noé és családja menekült meg, mert a nagy romlottság közepette Noé igaz ember maradt és ezért „kegyelmet talált az Úr előtt” (1 Mózes 6.8). Nóénak három fia volt Sém, Khám és Jáfet, akik a feleségeikkel együtt megmenekültek. Noé három fia betöltötte Isten parancsát és szaporodtak (fiakat és lányokat nemzettek) és a három fiú leszármazottaiként így kezdtek kialakulni az egyes nemzetek.

Az emberiség története az Édenben kezdődött. Az Éden egy csodálatos kert volt az Isten által teremtett földön, ahol Isten elhelyezte az első teremtett emberpárt Ádámot és Évát… Ez a mai Irak területe a Tigris és az Eufrátesz völgye, ami a Perzsa öböltől északra fekszik. Ádám és Éva azonban nem sokáig élvezhették a csodálatos Éden békességét és gazdagságát, mert a Sátán megkísértette Évát, Éván keresztül pedig Ádámot és így mindketten bűnbe estek: ettek a jó és a gonosz tudásának fájáról, amit Isten megtiltott nekik. Fellázadtak Isten ellen, nem engedelmeskedtek neki, mert olyanok akartak lenni, mint Isten: minden jónak és rossznak tudói. A bűnnel együtt bejött az ember életébe a halál is. Ádám és Éva a bukásuk miatt elszakadtak Istentől és kiűzettek a Paradicsomból, az Édenből.