Krisztus szereti Egyházát. Életét adta érte és megígérte, hogy a „pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Pünkösdkor Szent Szellemét küldte el Egyházának megalapozására és szolgáit – pásztorait, tanítóit, evangélistáit, apostolait, prófétáit – felkente ajándékaival, hogy felépítsék azt. Akkor miért találjuk Jézust félelmetesnek a Jelenések könyvének második fejezetében, ahol ezt olvassuk: „A mécslábak között valakit láttam, aki ember fiához hasonlított. Sarkig érő ruhába volt öltözve, a mellén aranyöv övezte, feje és haja fehér volt, mint a fehér gyapjú (és a hó), szeme mintha tűzláng lett volna, lába kemencében olvasztott libanoni érchez hasonlított, hangja mintha víztömeg zúgása lett volna, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles pallos jött elő. A látvány olyan ragyogó volt, mint mikor a nap teljes hatalmával fénylik.” (Jelenések 1,13-16)