„Egy éven át tartott, mire felismertem valóságos állapotomat. Huszonhat éves koromra, már tiszteltem Isten korlátlan hatalmát, és örökérvényű igéjét, magamat azonban olyan fogolynak láttam, akin minden jószándékom ellenére a bűneim uralkodnak. Egy szörnyű kényszerpályán sodornak a pokolba. Szerettem volna abbahagyni romlott életmódomat, amit addig folytattam, szerettem volna szabadulni bűnös önmagamtól, és helyette egy új és istenfélő életet kezdeni. Nem sikerült sehogyan! A legkisebb bűnöm erősebb volt, mint minden istenes jószándékom és fogadkozásom. Pedig hónapokon át rendszeresen jártam már imaházba, Bibliát olvastam, imádkoztam, de hiába. Ma már tudom, hogy eközben Isten Szelleme munkálta megtérésemet, bűnné tette a bűneimet (Ján.16:8), és tapasztalnom kellett, hogy ezek ellenében én tehetetlen vagyok (Róma 7:19). Tudtam az elmémmel, hogy az Úr Jézus Krisztus a szabadító, de még csak emberi ismereteim voltak felőle, melyek nem segíthettek rajtam.
Végül belefáradtam, és egy vasárnap délutáni istentisztelet megkezdése előtt, magamban imádkoztam:"