Tudattalan múltunk az óember: az, ami voltunk; értelmünk képe az újember, amilyenek leszünk, vagy szeretnénk lenni. S óember és újember között van jelen énünk, mely szeretne újember lenni, de a maga erején csak óember tud lenni, vagyis az, amivé meggyőződésében és jellemében ezelőtt lett. Gondolkodó és akaró énünk tehát sem nem az óember, sem nem az újember, hanem a kettő közt álló, válogató, hol ide, hol oda pártoló tudatunk, azaz szívünk. Az embert úgy, ahogy magát elmúlt gondolkodásával és akarásával megalkotta, írja le Pál, mikor a zsoltáros szavait idézi az ember tökéletes megromlottságáról és jóra való készség teljes hiányáról (Róm. 1,18 – 3,20.).