Elemek megjelenítése címkék szerint: D

3. rész: Organikus természet

Az „organikus” első meghatározása: “Élő dolgoknak: a kapcsolódása valamihez, származása valamiből, vagy élő dolgok jellegzetessége.” Amikor az Újszövetség érvényre jut, akkor minden az Isteni élet alapján áll. János bizonyságot tesz róla, hogy “… örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Mivel az Újszövetség Krisztusban és Krisztusból van, ezért minden, ami ezzel a szövetséggel kapcsolatban van az élő és életet adó. Annak földi kiformálódásában az felgyorsít és átalakít mindent, amit a feltámadt élet erejével megérint. A halál mindenhol le van győzve, ahol az Újszövetség működik. Ezért annak a végső próbája, hogy valami az Újszövetségben vagy abból van-e az, hogy az „élő” vagy sem. Semmi sem lehet szellemileg élő, ami kívül van az Újszövetségen; és semmi, ami az Újszövetségben van vagy abból való, az nem lehet szellemileg halott. Emiatt az Újszövetség lényegét tekintve a legmagasabb értelemben “organikus”.

1. rész: „Hagyomány és a Szentírás”

„Nagy várakozással és nem kevés izgalommal vágok bele egy olyan témába, aminek hiszem, hogy nem lehet túlhangsúlyozni a Gyülekezetre vonatkozó jelentőségét sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben. Megkockáztatom, hogy azt mondjam: a két leghatásosabb erő, ami valaha is munkálkodott az egész történelem során az a Szentírás és a hagyomány és nagymértékben felelősek a mai helyzetért. Ha ennek a kettőnek a házassága teljes egészében a mennyben köttetett volna, egy utolérhetetlen erő lenne Isten számára a földön! A valóság azonban az, hogy azok egy mennyei és egy földi keveréke, Isteni és emberi módszerek, a jó, a rossz és a gonosz bonyolult keveredésének egy szentségtelen egyesülése. Ha valaha is létezett szeretet-gyűlölet kapcsolat, akkor ezen két makacs „lelki-társ” között létezik. A házasságuk felismerhető a legédesebb ragaszkodásról és a leghevesebb konfliktusról. A kapcsolatukra jellemző a nagy hűség és a tisztelet és az állandó harc az uralomért és a végső hatalomért.”

Ezzel a kis tanulmánnyal egy elmélkedő sorozatot kezdek el az Úr Jézus Krisztusnak minden dologban való központi szerepét illetően. A sorozat minden részében a “középpont” szónak egy szakszótár szerinti meghatározására fogok koncentrálni és bemutatni, hogy Isten és a Gyülekezet örök céljával kapcsolatban Krisztusra és egyedül csakis Krisztusra illik ez a meghatározás. Ezek a meghatározások, mint látni fogjuk - sok szellemi és gyakorlati szempontot tekintve - kiváló kiindulópontot biztosítanak a Krisztus-központúság kutatásához.

Egy pusztulásra ítélt környezet vesz körül bennünket; csalódás, közömbösség, szembeszegülés, rombolás, pusztulás és halál. Mindaz, ami körülvesz bennünket, az a negatívumok miatt csökkent értékű. Végső soron minden kudarcra van ítélve, ezért minden rövid időn belül elpusztul. Ezek a hatalmas erők működnek a bukott világunkban. Ez a mindennapi valóság.

Mivel ezek az erők sérülést és pusztítást okoznak bennünk, ezért az emberi természetünk menekülő és szembeszegülő módon reagál és válaszol ezekre. A negatív hatására mi is negatívvá válunk. Ahelyett, hogy ez valóban pozitívvá tenne bennünket, részben és túlkompenzált módon reagálva ezekre, egy kiegyensúlyozatlan végtelen folyamatba visz bele és ott tart bennünket.

Óriási változás megy végbe Jézus Krisztus egyházában az egész világon. Hűséges, hittel teljes keresztyének sokasága hagyja el az intézményes gyülekezeteket egy egyszerűbb, közvetlenebb kapcsolatot és valódi közösséget biztosító gyülekezeti életet keresve. Georg Barna kutatása szerint az ilyen emberek száma majdnem tíz évvel ezelőtt meghaladta a 20 milliót.  A növekedés tendenciájának jellege miatt a számuk attól fogva egyre nagyobb mértékben nő.